Teodóra az 50. születésnapja előtt nem sokkal jött hozzám elemzésre, ami valójában egy beszélgetés a születési képlet alapján. Sok fájó veszteség érte az elmúlt időszakban, nagyon fontos fordulópontnak érezte a kerek születésnapot és tudatosan készült rá. Az elemzésen többször is előkerült a szeretet mélyebb megtapasztalásának témája és az, hogy mostanában sok új emberrel fog találkozni. Nem sokkal később rám írt, hogy elmesélje, augusztus végén indul a Camino de Santiagora. Ezt Ő akkor még nem tudhatta, de engem már régóta nagyon érdekel ez a téma, és nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy a Facebook posztjai segítségével végig követhettem az útját. Mindenképpen szerettem volna beszélgetni is vele erről, és úgy gondoltam, hogy ez mások számára is inspiráló lehet, így született az ötlet, hogy csinálunk egy interjút, ami igazán méltó kezdés a bloghoz.
Dóra Las Palmas-ban él, onnan indult útnak, hogy végig menjen a Camino-n, a Francia úton, azaz a franciaországi Saint-Jean-Pied-de-Port- ból indulva, észak Spanyolországon át Santiago de Compostella –ig.
Már az elemzéskor is mondtad, hogy valamilyen spirituális élményt szeretnél az 50. születésnapod alkalmából, de, akkor még nem volt meg, hogy mi lenne az, hogyan jött a Camino ötlete?
Egy teljesen banális dolog kapcsán. Egy ismerősöm szeretne párt találni és ő kérdezte, hogyha ismerkedni szeretnék, azt hol tenném? Amire én azt mondtam, hogy én biztos, hogy olyan helyen keresném a páromat, ahol azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek csinálni. Tehát azt javasoltam, ha főzni szeret, menjen el egy főzőstúdióba, vagy, ha táncolni szeret, akkor oda. És hozzátettem, hogy én például sétálni szeretek a legeslegjobban. Így gondolkodtam el rajta, hogyha én sétálni és túrázni szeretek a legjobban, ráadásul bennem van egy hatalmas feszültség az anyukám halála miatt és éppen spirituális élményt keresek, elmehetnék Caminozni.
Korábban soha nem is gondolkodtál rajta?
De, voltam egyszer Santiagoban. Amikor Portugáliában éltem, akkor fölmentem a Portugál úton, az egy nagyon könnyű út, 10 napos, de igazából csak sétálgatsz a tengerparton, én úgy éltem meg. És amikor megérkeztem Santiagoba, akkor ott éreztem, hogy milyen különleges energiája lehet annak, amikor valaki 800 kilométert sétál, és azután érkezik meg. Éreztem ott egy ilyen eufórikus állapotot, amiről akkor azt gondoltam, hogy erről még nem tudom, hogy micsoda, de egyszer én is szeretném megtapasztalni. Ez aztán most augusztusig eszembe sem jutott, de miután megérkezett hozzám az ötlet 5 napon belül meg is volt a repülőjegyem.
Egyébként is ilyen gyors szervező vagy?
Szervezőnek gyors szervező vagyok, de döntéseket nehezen hozok. Általában én mindent átgondolok ötször, vagy az is lehet, hogy tízszer, de ez most egy hírtelen döntés volt.
Hogyan készültél fel rá? Hány nappal számoltál?
Elolvastam a friss beszámolókat minden nyelven, amit ismerek, hogy ki hogyan éli ezt meg. A skála összes variációjával találkoztam, volt, aki nagyon felkészült és a zseblámpától a száritókötélig mindent vitt, a másik azt írta, hogy ő egy minihátizsákkal, teljesen spontán, majdnem, hogy pénz nélkül ment végig. Tehát már itt látszott, hogy ez egy nagyon egyéni dolog. Én egy cipőt és egy hátizsákot vettem csak, a többi dolgot a szekrényemből vettem ki, hétköznapi ruhákat vittem, nem túrafelszerelést.
Ami közös nevező volt a beszámolókban, hogy a legtöbb helyen kiemelték, hogy az első 3 nap szállását foglaljuk le előre, mert naponta legalább 150 ember indul el egyszerre, és bár nem mindenkinek ugyanolyan a sebessége, az első napokban a francia szakaszt követően limitáltak a szállások. Azt ezt követő szakaszon már a gyaloglási sebességedtől függ, hogy hol fogsz aludni. Egyébként vannak már nagyon jó applikációk, amik össze vannak kötve a Booking-al és a magánszállásokkal is. Átlagosan 32 napra van beosztva a Camino, én 30 napot szántam rá, és végül 28 nap alatt csináltam meg, de van olyan is, aki végigmegy 23 nap alatt.
Amikor elkezdted, már rögtön az elején érezted, hogy ez egy különleges út kezdete?
Bár én nem vagyok vallásos, és nem is igazán úgy tekintettem erre, mint egy zarándokútra, mégis éreztem azt az erőt, ami ott van. Az elmondások alapján pedig úgy tűnik, hogy mindenki, akivel találkoztam az úton, hasonlóan érezte ezt. Azt tapasztaltam, hogy mindenki, akivel találkoztam, a legjobb formáját hozta, és ez ennek az erőnek köszönhető, ami ott jelen volt.
Mit értesz az alatt, hogy mindenki a legjobb formáját hozta?
A világ összes tájáról mindenféle emberrel találkoztam, a motivációk mások, van, aki bakancslistás teljesítésnek fogja ezt fel, van, aki kirándulásnak vagy erőpróbának, van, aki meg kifejezetten vezekel, vagy valamiért zarándokol. És az egész olyan, hogy rögtön lehet ott valamit érezni, amikor elkezdesz sétálni, kicsit, mint a misztikus filmekben, amikor átmennek egy csillagkapun. Mintha körülvenne valami energia. Azt láttam, hogy kétfajta dolgot vált ez ki az emberekből vagy sírnak vagy nevetnek. Mérges, morcos, rosszindulatú emberrel nem találkoztam, pedig rengetegféle embert láttam ott. Közben kialakul egy ilyen Camino család közösség, mintha mindenki mindenkit ismerne. Tehát szerintem ez az energia mindenkiből a legjobb formáját hozza ki, ami alatt azt értem, hogy a gátlásokat veti le meg a korlátokat és emiatt mindenki megszűnik túl fegyelmezettnek lenni.
Úgy érted, hogy lekerülnek az álarcok?
Igen! És magamon és másokon is tapasztaltam ezt. Például voltak ott 20-21 éves fiatalok, akik még az élet előtt állnak és kicsit olyan válrándítva mondta az egyik, hogy hát, sokat hallottam róla, úgysem voltam még Európában, eljöttem Amerikából, lesétálom, mit nekem ez… Aztán pár nap múlva láttam, hogy zokogva sétál, mert kirobbantak belőle az érzelmek, és már egyáltalán nem az a „pillanatok alatt lesétálom” gyerek. Mindenki egy mélyebb állapotba kerül és teljesen lekerülnek az álarcok. Megszűnnek a társadalmi elvárások és hatalmas energiák szabadulnak fel. Azt is tapasztaltam, hogy nagyon jelen van az azonnali megvalósulás, úgyhogy érdemes nagyon vigyázni, hogy mit kíván az ember.
Mondanál erre egy példát?
Velem szerencsére nagyon pozitív dolgok történtek. Én alapvetően egy olyan típusú ember vagyok, aki úgy gondolja, hogy jobb, ha két lábbal vagyok a földön, de százszor kihúzták alólam ezt a biztos talajt az út alatt. Most csak egy banális pozitív példa. Egyedül mentem az úton és azon morfondíroztam, hogy úgy szeretnék az út felénél egy luxusszállodában aludni, és milyen jó lenne, ha valaki meghívna vacsorázni. milyen szuper lenne! Így álmodoztam az út során, ez jutott eszembe, ahogy ott már kb. 5 napja a napraforgótáblák között mentem, ami nagyon monoton. És egyszer csak jött valaki és a semmiből elkezdte mondani, hogy hát sokkal egyszerűbb, ha az emberek megosztják a szállást. Mi lenne, ha megosztanánk a szállás árát egy jó helyen, és ő akkor meg is hívna engem vacsorázni? Nem is tudtam pontosan, hogy mi volt előbb a gondolat vagy a megvalósulás.
Ami még nagyon érdekes és fontos tapasztalat volt, hogy sokszor úgy éreztem, mintha a világ legerősebb szeretete ölelt volna körül, anélkül, hogy bármi különleges dolog történt volna. Olyan érzés volt, mintha ez a szeretet, szerelem, amit valaha éreztem, legalább tízszeresére erősödött volna. Pedig egyedül voltam, mégis kb úgy éreztem, hogy nem akarok eljönni onnan, mert annyira mély és jó érzés volt.
Ezeket az élményeket mennyire lehet hazahozni?
Az emlékét haza lehet hozni, azonban úgy érzem, hogy ott van jelen valami olyan energia, ami ezt az érzést kiváltja. És maga ez a megtapasztalás megváltoztatja a hitrendszeredet és szinte az összes perspektívádat. Sokkal elfogadóbb, alkalmazkodóbb lettem, mióta ott voltam, és sokkal könnyebben rábízom magam a gondviselésre, hiszen ott is mindig segített, miért ne segítene máskor, máshol is?
Most már azt is értem, miért akarnak egyesek többször is visszamenni. Volt, aki már az ötödik Caminóját járta, és akkor még nem értettem, mi értelme lehet ötször végigmenni ugyanazon az úton – a közös szállások, a templomok, mind ugyanaz. De pont tegnap gondolkoztam el azon, hogy én mikor voltam a legboldogabb az életemben? És azt kell, hogy mondjam, hogy a Caminón. Mintha egy másik énem lettem volna ott, aki teljesen kívülről figyeli a saját tapasztalatait és érzéseit. Úgy érzem, hogy ott megismertem az igazi énemet, és hihetetlenül élveztem. Teljesen más, amikor az ember feszítő korlátok nélkül él, de ez nem azt jelenti, hogy szabadjára van engedve – mert éppenséggel nem. Pont hogy egy kicsit korlátozott az egész, mert ott vagy az ösvényen, eszel, iszol, alszol – és ennyi a program. De valójában ezek a korlátok adnak meg egyfajta szabadságot, mert nem kell mással foglalkozni, csak a jelenre összpontosítani. És ebben a korlátozottságban éled meg a legnagyobb szabadságodat. Szerintem ez egy hihetetlen élmény, ami nagyon transzformáló is. Nem tudsz tervezni, csak abban a pillanatban vagy, ahol vagy, csak az számit és ez belevisz egy flowba. Nem a tegnapon gondolkoztam, nem a holnapon, nem érdekelt, hogy süt a nap, vagy esik az eső, egyszerűen csak mentem és benne voltam ebbe a teljes jelen pillanatban.
Mi az, ami még nagy hatással volt rád?
Legalább 20 nációval találkoztam, Dél-Koreától kezdve, Dél Afrika, Venezuela, Argentína, Peru… Mindenféle emberek voltak. Számomra ez lenyűgöző volt. Voltak 20 évesek, akik még az egyetem előtt álltak, voltak olyanok, akik az egyetem után voltak és még nem tudták, hogy mit kezdjenek magukkal. Volt az én korosztályom is. De 70 felett is nagyon sokan voltak. 70 feletti emberek egyedül sétáltak, vagy meghalt a párjuk és ezért kezdtek bele, vagy ez volt a legnagyobb vágyuk, amit most valóra váltottak… Sokan szinte nem is tudtak mozogni, de mégis megcsinálták. Számomra ez lenyűgöző volt, mert azt mutatta, hogy bármi lehetséges, ha az ember elég eltökélt és van benne hit. Az, hogy ilyen életkorban, sok nehézség ellenére is végigjárják az utat, igazán inspiráló és megható volt számomra. Az emberi kitartás és vágyakozás határai egyszerűen nem léteznek, ha valami igazán fontos.
Szerinted ez hogyan lehetséges, hogy valaki, aki alig tud mozogni, ilyenkor mégis lesétál 800 kilométert?
Én nem vagyok benne biztos, hogy az, hogy alig tud mozogni az valóban igaz. Ez volt számomra az egyik legnagyobb felismerés az úton, hogy egy olyan világban élünk, ahol a megszokott, a kényelmes, a komfortos, az elfogadott, az valahogy mindig egyszerűbb. Társadalmilag egy 70 év fölötti emberről az a megszokott és elfogadott, hogy „jaj, már mindene fáj, már alig tud mozogni…” A kedvenc történetem egy ausztrál bácsiról szól, aki 79 éves volt. A felesége nemrég meghalt, és emiatt döntött úgy, hogy lesétálja a Caminót. Néha beszélgettem vele, izzadtan, fáradtan bandukolt, olyan lassan ment, mint egy csiga. Kérdeztem tőle, hogy hogyan lehetséges, hogy mindig találkozunk, hiszen én sokkal gyorsabban megyek. Erre azt mondta, hogy azért, mert ti többiek mentek, aztán megálltok, kávéztok… Én meg megyek, egyszer megállok enni napközben, aztán addig megyek, amíg visz a lábam. Szóval szerintem nem biztos, hogy az az igaz, hogy valaki tényleg nem tud mozogni. Az emberek sokszor csak a saját tempójukban haladnak, és az is lehet, hogy a legnagyobb kitartás éppen az ő kitartásukban rejlik.
Voltak túlsúlyos emberek is, köztük egy amerikai férfi, akinek a lába rendkívül nagy duzzadt volt. Bár alig bírta vonszolni magát, a negyven fokban izzadva haladt végigment az úton, és sikeresen befejezte. Az ő kitartása is lenyűgöző volt, és jól mutatta, hogy az akaraterő képes legyőzni a fizikai korlátokat.
Nekem olyan érzésem volt, mintha ott megmutatták volna, hogy milyen életünk lehetne, ha nem korlátoznánk magunkat. Ha nem gondolnánk túl mindent, hanem hagynánk, hogy a szívünk vezessen előre. Ezt próbálom azóta is követni. Igyekszem lecsendesíteni az elmémet, hogy ne csak az eszem szerint éljek, hanem összekapcsoljam a szívem és az elmémet.
Ezt nagyon szépen mondtad! Mindenkinek sikerült, vagy volt ellenpélda is?
Volt, persze. Egy normál testalkatú, fiatal, stramm orvos is hazament 10 nap után, mert olyan súlyos íngyulladása lett, hogy már nem bírta folytatni. Az útra mindenképpen szükség van egyfajta fizikai felkészültségre, és valahogy az időzítés is kulcsfontosságú.
Ami nagyon érdekes, hogy egyforma energiájú emberek jönnek össze. Amikor este leültünk, és megkérdezték, miért járom a Caminót, elmondtam, hogy több okból, de három nagyon fontos embert veszítettem el két év alatt, és az egyik az édesanyám volt. Ekkor az asztalnál ülő tíz emberből hét kezdte el sorolni, hogy az én édesanyám márciusban, az enyém májusban hunyt el… Nem véletlen, hogy így találkozunk.
Volt olyan is, aki mesélte, hogy már eljött egyszer Braziliából repülővel, de haza is ment, nem kezdte el, pedig 20 éve vágya volt. Most viszont visszajött és végigment. Biztos nem véletlenül most. Van erre egy hívás, a megfelelő időben.
Milyen volt számodra a megérkezés?
Az számomra végül nem volt akkora élmény, amikor beérkeztem Santiago de Compostela-ba, de utána még elmentem Finisterre-be, az a „világ vége”, Spanyolország legnyugatibb pontja. Na, ott egyszerűen földbegyökerezett a lábam, olyan volt számomra, mint a Mennyei prófécia című filmben, abban a jelenetben a végén, amikor a tó körül megjelenik az energia. A hely folyamatosan ködben van, és amikor elértem a 0. kilométerkövet, bár nem követek semmilyen vallást, olyan érzésem volt, mintha Buddha, Jézus, Mohamed próféta és mindenki ott lenne. Az érzés olyan volt, mintha ez lenne a világ legszerelmesebb érzése. Nehéz kifejezni, mert nincs rá megfelelő szó, de talán még intenzívebb, mint amikor szerelmes vagy, és bár egyedül vagy, mégis érzed a szeretetet.
Szerinted igaz az, hogy tudatosan vagy tudattalanul, de mindenki valamilyen nehézség miatt megy a Caminóra, hogy azt meg tudja haladni?
Nem kell hozzá tragédia vagy nehéz sors, de mindenképpen vannak mélyen gyökerező, nehéz érzések, amik oda vezetnek. És nemcsak egy nehézséget viszel magaddal, hanem még többet tapasztalsz, mert ez az út fizikailag is rendkívül megterhelő. A nehézségek az úton is jelen vannak, legyen szó a melegről, az emelkedőkről, vagy arról, hogy nem tudsz kipihenni magad a zajos hálótermekben. Egy teljesen más világba kerülsz.
A feloldás pedig a megtapasztalásban rejlik?
Szerintem igen. Egy csomó ideál leomlik és máshová kerülnek a hangsúlyok más lesz a fontossági sorrend. Rájössz, hogy van, ami tényleg fontos számodra. Például végig másztam ezeken a kicsi Spanyol falukon és azt gondoltam addig magamról, hogy nem zavar, ha nélkülöznöm kell a megszokott környezetem kényelmét, de elképesztően megkönnyebbültem, amikor végre beértem egy városba. Még fodrászhoz is elmentem Leon-ban, mindenki rajtam röhögött, de kellett a lelkemnek! Tehát a városi élet fontos számomra, fontosabb, mint hittem. Alkalmazkodni viszont jobban tudtam másokhoz, mint vártam magamtól. Most már olyan butaságnak tűnik, hogy régen mennyire rá voltam kattanva a divatra, vagy hogy mennyire adtam arra, másokról milyen benyomásom van. Annyira nem erről szól az élet…
Aludtam farmon, templomban, hostelben, és még luxusszállodában is. Mindegyik teljesen más élményt adott, és mindenki máshogy éli meg az egészet, másért fontos neki. Például volt két srác, akik bár nem mondták ki, de egyértelmű volt, hogy egy pár. Ők úgy döntöttek, hogy az első 100 kilométert most csinálják meg, a következőt pedig jövőre, és így tovább. Ez volt a saját próbatételük, egyfajta teszt a kapcsolatuknak. Egy teljesen más megközelítés, de nekem ez is nagyon inspiráló volt.
Említetted az interjú elején, hogy neked nagyon fontos a séta. Mit ad számodra?
Szinte az első dolog, amit megtanulunk, a járás – előbb járunk, mint beszélünk. Ez egy ősi, egyszerű mozgásforma, amit szerintem nem használunk ki eléggé. A séta ritmusos, természetes, mint egy belső metronóm, ami folyamatosan kísér. Nem tudsz kétszer ugyanazzal a lábbal lépni, és ez ad neki egy olyan harmonikus folyamatosságot, ami más mozgásokban ritkán van meg. A séta univerzális, még a nyelveinkben is megjelenik: szinte mindenhol használjuk a “lépésről lépésre” kifejezést – angolul step by step, spanyolul poco a poco…
Számomra a séta egy mentális tisztulást jelent. Bármi történjen – ha boldog vagyok, szomorú, dühös, kétségbeesett vagy szorongok –, egy fél vagy egy óra séta után kiürülnek a gondolataim, megnyugszom, és új lappal tudok kezdeni. Az érzelmi hullámzások kisimulnak, a túl magas vagy túl mély rezgések eltűnnek. A séta engem egyenesbe hoz, és onnan nincs lehetetlen.
Tudatosan 9 éve sétálok, annyira fontos lett az életemben, hogy még az autómat is eladtam. Ebből a szemléletből született a Walk&Change – Sétálj a változásért programom is. Ez a kapcsolat a sétával segített a Caminón is. Ez az út olyanoknak való, akik szeretnek sétálni – aki nem, annak nem biztos, hogy ez a megfelelő választás.
Az indulás előtt voltak elvárásaid a Caminóval kapcsolatban?
Persze, hogyne! Nekem azért szoktak lenni… De emlékeztettem magam arra, hogy az összes csalódásomat az életben valójában az elvárásaim okozták. Ezért úgy döntöttem, hogy új mottót választok és azt próbálom követni: „amit hoz az élet, fogadd el!” És innentől kezdve nem volt elvárásom, valószínűleg ezért történhetett meg ez a rengeteg csoda.
Mit lehet még tanulni a Caminón?
Egy csomó mindent máshogy kell csinálni, mint ahogy megszoktuk. Például régen nálam a reggeli kávé szent volt – az első utam mindig a kávégéphez vezetett. De ott ez nem működik. Korán kell indulni, hogy elkerüld a nagy meleget, és simán előfordul, hogy másfél órát sétálsz, mire találsz egy helyet, ahol talán van kávé. Ez az egész teljesen átformált. Azóta itthon sem iszom kávét azonnal, pedig ugyanúgy szeretem, de most már csak reggeli után jöhet. Ha pedig nincs, egyszerűen legyintek, hogy „majd holnap”. Régen elképzelhetetlen lett volna, hogy így álljak hozzá.
Rengeteg felesleges dologról le lehet jönni az úton. Például megtanulod, hogy három bugyival is tökéletesen el lehet lenni egy hónapig. Az is nagyon szép, hogy ott valahogy mindenkinek egyenlőek a feltételei: mindenki maga mossa a ruháit, legyen szó dúsgazdag üzletemberről vagy egy csóró fiatalról. Ez az egyenlőség teljesen természetes, és nekem ez nagyon tetszett. Találkoztam sok tehetős emberrel, akik ugyanúgy egyszerű körülmények között éltek ott, mint bárki más. Többen mesélték is, hogy az úton döbbentek rá: “Ha egy hónapig elvoltam egy hátizsákkal, akkor miért van szükségem két autóra?” Ezek a felismerések tényleg más perspektívát adnak az élethez.
Te elég edzett vagy és sokat sétálsz, túrázol. Megfordult benned az út során, hogy nem fog menni?
Igen, amikor elindultam, és ott álltam a kiinduló ponton, elgondolkodtam, hogy tényleg normális vagyok-e? Lehet, hogy nem is fogom tudni megcsinálni, talán túl öreg vagyok, vagy túl gyenge… Aztán mondtam magamnak, hogy nyugodjak meg! Bármikor ki lehet lépni, nem cél minden áron végigcsinálni. És végül, ha nem csináltam volna azt a hibát, hogy túl gyorsan mentem, és nem lassítok le, ami amúgy azért volt, mert menekültem egy találkozás elől, akkor nem sérültem volna meg. De így, a vége előtt nem sokkal, három nap intenzív gyaloglás után muszáj volt két napot pihennem, és így végül nem kerülhettem el azt a találkozást, amitől próbáltam menekülni. Teljesen mindegy, hogy milyen gyorsan megy az ember, az út nem lesz rövidebb tőle…
És nem tud elszaladni az elöl, amivel dolga van…
Ezt például megtanultam: a probléma nem mindig probléma, csak annak hisszük. Amikor ott van, már feladattá válik, amit el kell végeznünk. Nem kerülhetjük el a sorsunkat.
Valójában az egész élet egy Camino, mennyire képezi ezt le az ott töltött nagyjából egy hónap?
Az ott töltött egy hónap rengeteg párhuzamot ad azzal, ami itt van a mindennapokban. Vannak könnyebb utak, nehezebb emelkedők, váratlan fordulatok, és persze megjelenik az érzés, hogy „miért is csinálom ezt?”, de valahogy mégis továbbmegyek. Az élet is ilyen, kiszámíthatatlan, de a nehézségekkel együtt is csodálatos.
Szavak, amik Dóra szerint a legjobban leírják a Caminót:
önreflexió, kapcsolódás (önmagadhoz, másokhoz, a természethez, az országhoz, az ország régióihoz), flow, közösségi energia, szemléletváltás, multikulturalizmus, újrakezdés
Stern Ágnes vagyok, önismereti tréner, pszichológus, asztrológus
A Blog kiegészítésként készül a weboldalamhoz, inspiráló, informatív és motiváló tartalmakkal.
Ha érdekelnek az önismereti lehetőségek, nézz körül az oldalon!
A blog és a weboldal tartalma saját szellemi termék, szerzői jogvédelem alatt áll.